Zene és fordítás

zene és fordítás

Ezen a héten egy iszonyatosan érdekes nyilvános rendezvényre látogattam el, amely a Cambridge-i Egyetem által szervezett „Nők, nyelv(ek) és fordítás az olasz hagyományban” címet viselő konferencia egyik előadása volt.

Zene és fordítás

Nem sok kell ahhoz, hogy elcsábuljak az asztalomtól, ha valami fordítással kapcsolatos eseményről van szó, de különösen izgatott voltam, hogy erre elmehettem. Az előadást ugyanis koncert követte. És még csak nem is akármilyen előadásról volt ám szó! Jane Tylus, a Yale Egyetem professzora beszélt friss kutatásáról, amely összeköti a zenét és fordítást, illetve a fordítást és a zenei kíséretet.

Mivel korábban a zene életem mindennapos része volt, és lehetőségem volt zongorán kísérni hegedűsöket és énekeseket, most meg… nos, munkám a fordítás, nagyon kíváncsi voltam, mit mond majd Tylus professzor erről a témáról.

Az előadás

A professzor egy szép Lucrezia Tornabuoni idézettel kezdte előadását. Tornabuoni egy XV. századi író és politikai tanácsos volt, aki Tóbiás könyvét olaszra fordította. Tornabuoni fordítói munkáját egy fohásszal kezdi, amelyben arra kéri Istent, hogy küldje el a fordítás angyalát vagy valami ahhoz hasonlót hozzá, hogy fordítói útján kísérje, csak úgy, mint Rafael arkangyal kísérte Tóbiást expedíciójukon.

Érdekes, hogy a fordító szó olasz megfelelője, traduttore eredetileg „átvezet”, „átvisz” jelentéssel bírt. Mint mondjuk egy hosszú utazásra csatlakozó társ, nem? Innen már könnyű eljutni ahhoz az elképzeléshez, hogy a fordító egyfajta kísérő, vagy, ha az jobban tetszik, a kísérő egyfajta fordító is egyben.

A fordítók és zenei kísérők gyakran másodlagosak vagy alárendeltek a szerzőhöz és a szólistához képest. A háttérben ólálkodnak, a dicsőséget meg inkább meghagyják a „fontosabb” személynek. Néha még aggódnak is, hogy netalántán előtérbe helyezik magukat. (Elég, ha Gerald Moore zongorakísérő Túl hangos vagyok? című memoárjára gondolunk.)

Tylus professzor még nagyon az elején jár kutatásának, de izgatottan várom, milyen konklúziókat von le, miután befejezte munkáját.

A koncert

A koncert tökéletesen kiegészítette az előadást. Egy kiváló Bach szólódarabbal kezdődött, az eredetileg hegedűre íródott d-moll partitával, amelyet maga az előadó, Joy Lisney dolgozott át csellóra. (Ha! A fordítás és a zenei átdolgozások közti hasonlóságok is jó kis téma!) A Bach után egy gyönyörű Chopin csellószonátával folytatódott a koncert Joy Lisney és Naomi Woo előadásában. Végül az estét Brahms Esz-dúr klarinétszonátája zárta Caroline Grint és Naomi Woo tolmácsolásában. Nagyon is élveztem az egyes darabokat, és tetszett az egész koncert koncepciója is.

Azzal, hogy a szervezők a koncertet egy szólódarabbal kezdték, majd két zongorakíséretes művel folytatták, a közönséget arra invitálták, hogy egy kicsit elgondolkozzon a szólista és kísérője közötti kapcsolatról. Hogyan dolgoznak össze? Hogyan segíti a kísérő a szólistát előadása közben? És mi köze ennek az egésznek a fordításhoz?

A koncert alatt arról elmélkedtem, mi a közös a fordítók és a kísérők között. Igaz, hogy mindkét szerepkör hagyományosan másodlagos a fő attrakcióhoz képest. És az is biztos, hogy nem mindig kapják meg ugyanazt a figyelmet, mint szólistájuk vagy szerzőjük. Azonban én mindkettőre társként gondolok, nem csak valami extra kisegítőként, aki miatt egy kicsit kevésbé kínos vagy furcsa az egész helyzet. Mindketten igazi értéket képviselnek és éppolyan tehetségesek/tanultak/képzettek/gyakorlottak/stb., mint a szólista vagy a szerző, és nélkülük valami mindenképp elveszne. Mindketten megérdemlik az elismerést és dícséretet! De tényleg!

Oké, mielőtt teljesen felizgatom magam ezzel a témával kapcsolatban, szeretném megkérdezni Önöket, kedves olvasóim, hogy mit gondolnak erről? Van bármi hasonlóság a fordítók és zenei kísérők között? Vagy a fordítás és zene között? Mihez hasonlítanák a fordítást?

Hozzászólás